Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kedves barátaim! Kép

Egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan kezdtem el dolgozni az Újvidéki Rádióban, majd a Miloąević-rendszer idején a Magyar Szó napilapnál voltam újságíró, amig át nem kerültem Budapestre. Itt több év "szakmai bolyongás" után ismét visszatértem az újságíráshoz. Jelenleg a SANOMA MÉDIAAKADÉMIA hallgatója vagyok.

 

Alább néhány szerénységem által kreált írás epedve olvasatná magát. Akinek nem fárasztó ideje, mint a tenger kérem böngéssze át.

 

 

 


PUSZTI ZOLTÁN ÖNÉLETRAJZA

Puszti Zoltán, a zenész, dalszerző, újságíró 1967 júniusában látott napvilágot Újverbászon, Bácska szívében: ott, ahol a világ legjobb termőföldjét hagyta örökségül a Pannon tenger a hálátlan emberiségnek.

Zoltán középosztálybéli családba született: édesapja, Imre, műszerész, édesanyja, Erzsébet, kereskedő. Szülei, munkájuk miatt, az örökmozgó porontyot gyakran anyai nagyanyjánál hagyták megőrzésre, aki kitűnő szakács lévén, rászoktatta a legfinomabb ízekre. Itt középső nagynénjével, az óvónőképzőt majd jogot végzett, Rózsikával töltött legtöbb időt, aki kötetnyi vers és dalocska mellett a betűkre is megtanította. Így már óvodásként ismerte a latin és a cirill betűket, ezért az első osztályban csínytevésekkel foglalkozott, amíg a többiek írni és olvasni tanultak. Az, hogy egy életre zenefüggő lett, apai nagybátyja vétke. A legény Feribátya külföldi útjairól halomszámra hozta a nyugati slágereket bakelitlemezeken, így Zolika már két éves korától a Lady Madonnára és az Obladi-Oblada-ra táncolt. Az addig csak zenekedvelő fiú az általános iskolát színkitűnővel zárta, majd fokozatosan aktív gitárossá avanzsált, s ez némileg kihatott a középiskolai eredményre. Emiatt szülei nem igazán jó szemmel nézték, amint zenekart alapít és egyre többet zenél. Középiskolai tanulmányai, majd a katonai szolgálat után szülei kérésére az Újvidéki Természettudományi Egyetem Információs Rendszerek szakára iratkozik, bár tisztában van vele, affinitásai inkább humán irányba terelik érdeklődését. Két hónap után úgy dönt, abbahagyja tanulmányait. Emiatt szüleivel való kapcsolata a mélypontnál is mélyebbre süllyed. Napszámosokkal jár ki a földekre, hogy pénzhez jusson. Egy évre rá a Bölcsészettudományi Egyetem Magyar Tanszékén köt ki, s ezáltal közvetetten az Újvidéki Rádió magyar nyelvű szerkesztőségében is, mint külső munkatárs. Egy év ingázás után végleg Újvidékre költözik, ahol szülei újabb bánatára megismerkedik a jövőbeni zenésztársakkal és megalapítja a Flying Rabbit zenekart. Mindenestül beleveti magát a rádiózásba, zenélésbe és dalszerzésbe, több évre jegelvén egyetemista státuszát. Az együttes felbomlása után Zoltán, szülei örömére, mintegy álomból felocsúdva újra előveszi a tankönyveket és több év huzavona után sikeresen diplomát szerez. Friss diplomásként otthagyja a rádiót, bekopogtat a Magyar Szó napilap főszerkesztőjéhez és már másnap az újvidéki rovat munkatársa lesz. Az első - történelmi jelentőségű - újságcikke, Csótányirtás Újvidéken címmel, a rovar- és féregirtásról szóló irodalom egyik gyöngyszeme. A többi rovat szerkesztői is felfigyelnek az újoncra, egyre több megbízást kap. 1999 március 24-én még benn dolgozik a szerkesztőségben, amikor munka után szülei határozott kérése várja a rögzítőn: tekintettel a háborús fenyegetésre csomagoljon össze és hagyja el az országot. Úgy érezték, nyugodtabbak lesznek, ha fiukat biztonságban tudják. Zoltán az este, a szerb határőrség mintegy órás vallatása után, lépte át a szerb-magyar határt némi személyes holmit tartalmazó hátizsákkal, a gitárjával és mérhetetlen bizonytalansággal. Egy panzió szobájában nézte a közvetítést, amint a NATO gépek sorban robbantják azokat a helyszíneket, amelyeken nemrég még járt-kelt. Azon az éjszakán többet változott, mint az elmúlt harminc életéve során. Merengő kék szeme veszített fényéből, barna haja még ritkább lett, iróniája cinizmus felé kanyarodott, örökös optimizmusa kissé megtört, de gyerekes idealizmusa máig töretlen maradt.

 

 

KUTYAKAKI

A nyugati országokban már régóta divat. Az osztálytársadalomban mindig is statusszimbólum volt. Mindig jelen volt különböző kultúrákban. Nálunk az utóbbi időben kezd ismét, úgy igazán népszerűvé válni…

Kezdjük úgy, hogy az ember legjobb barátja a kutya. Jó, jó… a könyv is, de most nem arról van szó. Városunkban egyesek mindig is előszeretettel tartottak csaholó házi kedvenceket tömbházbeli lakásukban. Főleg (palota)pincsit, pudlit, cockert, terriert, de tudok olyan esetről, hogy az illető német juhászkutyát tartott másfél szobás lakásában. Van, aki magányos és azért; vannak gyermek nélküli idős házaspárak, ők azért; van, aki gyermekét nevelné felelősségtudatra, o azért… Számos oka van annak, ki miért tart kutyát lakásában. Elvégre mindenki másképp csinálja. A lényeg, hogy a kutyák is esznek. Aki eszik, az emészt is (ha egészséges)…, hogy ne folytassam tovább, a lényeg az aszfalton lépten-nyomon szemetszúró kutyakaki. Sőt nem is az, hogy szemet szúr (ha észrevesszük), de bele is léphetünk (ha nem vesszük észre)… A lényeg, hogy… No, de mi is a lényeg? Úgy látszik városi társadalmunk efféle háziállatok tartására már eléggé civilizált, arra a pontra azonban még nem jutott el, mint egyes országokban, hogy eltakarítsa, amit kedvence hagyott (mondjuk a járdán) maga után. Más civilizált országokban ez büntetendő. A gazdik kutyasétáltatáskor viszik magukkal a gumikesztyűt, meg a kisseprőt, kislapátot, és… takarítanak. Ellenkező esetben megbünteti őket a rendőr. Nálunk a gazdik (általában) semmit sem tesznek, csak nézik büszkén, átszellemülten, amint tyutyukájuk éppen nagyban piszkít: járdát, parkot, játszóteret, főleg olyan helyeket, ahol beleléphetünk. Ha belelépünk, "aszongyák" szerencsések leszünk. Már az eleve nagy szerencse, hogy beleléptünk, mert az is megtörténhetett volna, hogy nem is lépünk bele, hanem elkerüljük, és szerencsétlenek maradunk. No és akkor mi van? … Semmi. Épp ez van nálunk. Semmi. A kutyakakira még a városrendezők sem fordítanak figyelmet, sőt az elütött kóborkutyatetemek is néha napokig bomlanak az útszélén; meg hát olyan sok a szemét, akkor hogy lenne idő a kk-val foglalkozni, ilyen aprósággal. Ezek után mi marad? Aki szívesebben megmaradna szerencsétlennek, az nézze hová lép, a szerencsések pedig majd tisztítják cipőjüket.

 

 

A NŐK (NAPJA ALKALMÁBÓL)


     Valamikor a világ teremtése előtt csak az Egy létezett‚ és ezen belül a harmónia. Minden létező ebből az Egyből származott. Az Egyből kettő lett,  s ez elkerülhetetlenül a polaritások megoszlásához vezetett: azóta van plusz és mínusz, jó és rossz, jin és jang, férfi és nő…
     Mai témánkban az emberi nem egyik polaritásával, a nőkkel foglalkozunk. Ők azok, akik az életet hordják és adják, akik a háttérből irányítanak mindent, akik bűnbe ejtik az emberiséget, s ugyanakkor a világot megtisztítva visszaállítják a Paradicsomot.
     A férfiak (a másik pólus) mindent, amit tesznek, a nők miatt teszik. Nők miatt idétlenkednek vagy komolyodnak; alkotnak vagy rombolnak; a nők miatt lopnak vagy dolgoznak; miattuk hazudnak és csalnak; válnak lovagokká és hősökké… Vagyis summázva: a férfiak a nők miatt élnek vagy halnak (a kivétel erősíti a szabályt). Így, amint erre már Hobó is figyelmeztetett, a férfiak mindig a nők miatt rúgnak be. Persze a férfi a nő típusától függően választja az italt. Van, aki e célra bort használ, van, aki sört vagy Unicumot, de olyan is van, akin már a pálinka sem segít.
     Ha már a típusoknál tartunk: Meg Ryan, Barbra Streisand, Pamela Anderson, Jenna Jameson, Laetitia Casta, Cindy, Naomi, Tyra, Hegyi Barbara, Dobó Kata… Ők a nők. Margareth Tatcher, Madeleine Albright… ők is nők (nyilván). A női nem képviselői tehát különböző formában jelennek meg. Van sovány, gömbölyű, aszimmetrikus, karcsú és szilikonos. Idegrendszerünkre is különböző módon hatnak: némely nyugtató, másik észbontó, de van ijesztő is. Színük változó: lehetnek fehérek, feketék, barnák, vörösek, sárgák vagy rózsaszínűek. Némely nő puha tapintású, némely tapintatlan. Van édes, fanyar és keserű nő; rostos és szénsavas, itt kell megemlíteni a csokoládét, a fehér csokit és a vaníliát. Létezik szemérmes és szerény, de ugyanakkor szégyentelen, számító és anyagias is. Léteznek bátor és vakmerő amazontípusok, de gyávák is, akiknek nincs merszük vállalni önmagukat és sorsukat. Az élet drámáját játszván a helyzettől függően megkülönböztetünk megfélemlítőket, vallatókat, önsajnáltatókat és zárkózottakat. Lelki világukat tekintve vannak tündöklő fényt árasztóak, akik a legkomorabb lelket is fényre derítik, de sajnos olyanok is vannak, akik ha belépnek, sötétség borítja el a termet. Féltékeny természetükből kifolyólag többségük nem tud kialakítani más nőkkel igazi baráti kapcsolatot, hanem inkább bizonyos függőségi viszonyban élnek. Viselkedés és viselet szempontjából természetes és mű (itt mesterkéltre gondoltam, nem a felfújhatóra) nőkkel találkozhatunk…
     Ezt folytathatnánk tovább, és folytatjuk is gondolatainkban, mindennapi életünkben, azonban mi itt lezárjuk mai témánkat. Befejezésül mindössze annyit: minden nő valakinek a maga módján egy valódi drágakő, és egyébként is, a Nők napján csak szépet illik mondani róluk.

 

 

 

 KI A FRANC AZ A STEELY DAN?

 Amikor Donald Fagen és Walter Becker néhány héttel ezelõtt (abszolút megérdemelten) átvette a három Grammy-díjat a Two Against Nature c. albumért, sokan elcsodálkoztak, hiszen legtöbben azt sem tudták, ki az a Steely Dan. Mentségükre el kell mondani, hogy a kettõs az 1980-as Gaucho című album óta nem készített lemezt Steely Dan név alatt. Fagen két szólóalbum (The Nightfly és Kamakiriad) kivételével fõleg filmzenéket írt, míg Becker producerként számos neves elõadó albumán dolgozott.


A díjkiosztó gálán minden újabb alkalommal, amint Fagenék pódiumra léptek, hogy átvegyék az újabb Grammyt, nem lehetett nem észrevenni, mennyire elüt a két zenész a többi jelölttõl. Inkább két középkorú jól öltözött üzletemberre emlékeztettek, sõt még a valaha rájuk annyira jellemzõ excentrikusság is elmaradt. Röviden és kimérten reagáltak, szerényen köszönték meg a díja(ka)t. A kulisszák mögött azonban volt egy-két ironikus megjegyzésük. Becker szerint most végre stábjukkal ingyen utazhatnak az orlandói Disney Worldbe egy hosszú hétvégére, és még a reggelik is ingyen lesznek.
Kezdem azt hinni, hogy ez az egész bunda. Talán néhai rajongóink ülnek a Grammy zsűrijében. Igazán váratlanul ért bennünket a zsűri döntése. Mindketten Eminemre tippeltünk, hiszen õ egy fiatal jóképű srác, akinek még annyi mondanivalója van mondta Becker.
A korai '70-es évek popénekesei túl elvontnak tartották Fagen és Becker szerzeményeit, ezért Gary Katz producer biztatására session zenészeket verbuváltak, és megalakították a Steely Dant. 1972-ben jelent meg elsõ lemezük Can't Buy a Thrill címmel, melyen Becker gitározott és bõgõzött, Fagen pedig billentyűs hangszereken játszott és énekelt. Az albumról hamarosan a Do it again, valamint a Reelin' in the years sláger lett. A duó session zenészekkel lemezbemutató körútra indul. 1993-ig mindössze még egy turnén vesznek részt 1974-ben. Ezután (akárcsak a Beatles 1966-ban) elfordulnak a koncertektõl és "stúdiómolyokká" válnak. 1974 és 1980 között mértéktelen sok idõt töltenek a stúdióban újabb és újabb felvételeket készítvén a világ lehetõ legjobb stúdiózenészeivel. Ennek eredménye a nagyratörõ Pretzel Logic (1974) a Rikki don't loose that number című slágerrel, a bonyolult Aja (1977) a Peg, illetve Deacon Blue slágerekkel, valamint a Gaucho (1980) a Hey Nineteen c. slágerrel, melyen a duó már szinte mindent stúdiózenészekkel játszatott el.
A Two Against Nature album 9 vadonatúj dalt tartalmaz, azonban a stílus maradt a régi. Tökéletes jazzpop szerzemények, kifinomult harmóniák, elképesztõ ritmusváltások, tartalmas dalszövegek. A magas fokú igényességük, illetve elvontságuk ellenére, amelyek a szakma elismerését vívták ki, a dalokban mégis fellelhetõek bizonyos kommersz elemek is, amelyek már az elõzõ albumokat is a listák élére segítették. A három Grammy-díj még nem minden, ugyanis 2001. március 19-én a duó bekerült a halhatatlanok közé, a Steely Dan is végre helyet kapott a Rock and Roll Hall of Fame-ben.

 

 

 

ÉJJELI KOSÁRBULI

 

Polgártársaink tegnap este Újvidéken is balkáni módra ünnepelték meg kosarazóink aranyérmét. Törtek-zúztak, repültek a sörösüvegek...

 

Vasárnap este teljesen véletlenül találtam magam a központban, ugyanis rég látott barátnőmmel kisétáltunk egy jegeskávéra, mikor a főleg ifjú polgártársainkból álló csoportok, motorizáltan, illetve gyalogszerrel, özönleni kezdtek a főtérre. Már a mérkőzős idején is föl voltam ugyan készülve egy ilyen eshetőségre, mivel minden újabb júgó pont megszerzésekor városszerte lövések dördültek különféle tűzfegyverekből (értsd: revolverek, golyószórók – kinek mije volt éppen kéznél). Végül is meg tudom érteni, hogy nem kis dolog világbajnoknak lenni, de civilizált módon is lehet ünnepelni. A lövöldözőket személy szerint olyan hazai tájakra küldeném, ahová jelenleg olyanokat visznek – erőszakkal , akik nem akarnak ott lenni, s ahol orr- ( és nemcsak orr) vérzésig lövöldözhetnének; így legalább itthon maradhatnának a már említett „nem ott lenni akarók” (vagy talán épp az a cél, hogy őket vigyék oda?)…Nos, visszatérve a térre, az ünneplők trombitálva, dudálva, ordibálva jöttek. Egyesek kihajolva a gépkocsikból csakhogy ki nem estek. Érdekességként megjegyzem, hogy a felvonulók gépkocsijának rendszámtábláján jóval több volt a nem NS jelzés, (aki érti, tudja, miről beszélek), sőt a nagyszámú, három ujjal integető-ordibálók nyelvjárásában is igen kevés volt a könnyen felismerhető jellegzetes vajdasági, illetve újvidéki vonás. (Nem is tudtam, hogy már ennyien vannak.) Nagy örömükben a mulatozók megtiszteltek figyelmükkel egy-egy közlekedési lámpát, kirakatott; sörös- és más alkoholos üvegek repültek fejünk fölött és mellett; egy kiskorú egy másik nyakában ülve zászlóval szorgalmasan püfölte az útjába kerülő közlekedési jeleket; az arra járó felnőttek és idősebbek közül volt, aki mosolyogva, sőt büszkén figyelte utódjait, de volt olyan is, aki igyekezett minél messzebbre kerülni a buli színhelyétől.
 Az volt a benyomásom, hogy az egész esemény ott vasárnap este arról szólt, hogy „amcsik és ruszkik, hiába vagytok nagyhatalom, mi most megmutattuk nektek”. Arra biztos nem gondoltak ünneplés közben, hogy jó lenne, ha a kosárlabda mellett életszínvonalban is világelsők lennénk…

 

 

 

ÁLOM: AZ EGYESÜLT ÁL(LA)MOK ELNÖKE


Dombtetőn állok. Tündöklő zöld alpesi táj terül el a lábam alatt. (Csak a lila tehenek hiányoznak.) Oly jó itt lenni… de… Hogy kerültem ide? Egyszerűen itt teremtem? Könnyű vagyok. Felemelkedem. Lebegek. Vajon haladni is tudok? Úszó mozdulatokkal próbálkozom. Megy!! Igen!! Úszom a levegőben! Csak óvatosan, nehogy lezuhanjak! Könnyedén megy. Levegőben úszni könnyebb, mint a vízben. Felnézek az égre. Bolygók a fejem fölött. Három-négy, és milyen szép színesek. Az egyik rózsaszínű, a másik szürkés, nekem a zöldes-kék tetszik. Közöttük ott szlalomozik, úszik egy léghajó. Jaa, az nem is léghajó, csak egy sima UFÓ. Annyira nem érdekes. Az égen mindig van belőlük itt Verbász fölött. Pláne a főtéren, ahol állok. Hmm, a majomplacc, a korzó központi eleme: itt stírölik a fehér zoknis balkáni macsók a csajokat. Lenézek. Hová lett a cipőm? Úristen! A gatyám sincs rajtam! Teljesen meztelen vagyok! De kínos. Az emberek észre sem vesznek, de én úgy érzem mindenki engem bámul. Majd azt hiszik, szatír vagyok, pedig fogalmam sincs, hogy kerültem az utcára szó szerint „tök” pucéran. Legjobb, ha elfutok… de nem tudok. Földbe gyökereztek a lábaim. Nehezek. Mintha a testem is ólomból lenne. Még jó, hogy a jégpályán vagyok. Csoszogok. Most korcsolyázom először a Pólus Center jégpályáján, pedig immár 9 éve itt élek. A kivetítőn reklám: megint az, amikor Angelina leszopja Bradet. Soha nem értettem, mit reklámoznak vele. Inkább kikapcsolom a tévét. Erre felhördülnek katonatársaim. ÁÁÁÁÁÁÁ!! Újra baka vagyok? De hiszen egyszer már leszereltem. Ilyen nincs. Bárcsak egy rossz álom lenne. Jön az ezredes. Ah, ismét szerb mulatósakat kell neki játszanom, de nem tudok. Rács vesz körül. Cellában vagyok. Minden olyan szürke, színtelen. Mintha fekete-fehér filmben lennék. Jézusom!
 –  Itt vagyok. – jön a válasz. Jézus áll előttem. Tűzpírosan fénylő dobogó szíve a kezében. Felém nyújtja.
– Jaj, nem! Uram! Nem vagyok méltó... – De ő hajthatatlan. El kell fogadnom,…de félek. Miért pont én? Ez óriási felelősség. Bárcsak álom lenne. Felébresztenek. Igeeen!
– Elnök Úr, ébredjen!
– Mi vaaan??? Méghogy elnök?? Én?
– Uram, hiszen ön az Egyesült Államok elnöke.
– Één?? Melyik? A tökfej vagy a barack?
– Nem értem kérdését Lincoln úr, kérem, készüljön, mert elkésünk a színházból.
– Lincoln?? Színház?? Jaj, neee!!! Ez egy rémálom!!! Bárcsak fel…éb…red…het…n…

 

 

EGY ZENEKAR TÖRTÉNETE

1992 nyarán  a becsei Tisza-parton ismerkedtem meg Juhász Rafival, az orvostanhallgató zongoristával. Akkor,  és tőle eredt az ötlet, hogy Újvidéken tanuló egyetemistákból összehozzunk egy zenekart.

Talán az ötletből nem is lett volna semmi, ha ’92 őszén Magyar Tanszékes évfolyamtársnőim nem kértek volna fel, hogy a második „gólyabál” szerény, rögtönzött programjához járuljak hozzá egy kis gitárjátékkal.  (Azt el kell mondani, hogy néhány év pangás után ’91-ben a Magyar Tanszék ’89-es évfolyama indította meg  újra a magyar gólyabálokat Újvidéken.) Ekkor eszembe jutott Rafi ötlete. Felhívtam. Megbeszéltük. Ő beszervezte Tamási Mikit (gitár, ének) és Koleszár Nándort (klarinét, szaxofon), majd egy próba után összeállt a repertoár is. A buli 1992. november 11-én volt az Újvidéki Színház kistermében. Nem  volt nagy reklám, mégis mintegy 300 fiatal összejött és nagyon jót szórakozott (beleértve magunkat is). Rövid időn belül megismételtük  a fellépést. Ez is jól sikerült, a Színház  akkori vezetősége azonban kitiltotta a kisteremből az efféle társas összejöveteleket. Maradt a Művészklub. Közben hogy, hogy nem beneveztünk a Ki mit tud? - ra. Ide már jó lett volna egy dobos is. Ismét Rafi ötlete volt, hogy Nandi a klarinét helyett dobpálcákat vegyen kezébe, a fúvósokat pedig akkori szobatársa,  a szintén zeneakadémista Bunford Gábor (aki később Buga néven tett szert hírnévre) venné át.  Így is lett. A Ki mit tud? Vajdasági döntőjén nem jutottunk tovább, de elnyertük a legjobb vajdasági bandnek beígért stúdiófelvételezést (?!). Itt el kell mondanom, hogy mivel soha nem tartoztunk egy párthoz, érdekszervezethez sem(mi egyformán játszottunk mindenkinek, aki eljött meghallgatni bennünket) a vajdasági magyar hivatalos és kevésbé hivatalos szervek java része igen mostohán bánt velünk. (A ’96-os Ki mit tud?-on  Száraz Szilvia csak azért nem jutott tovább, mert mi kísértük. A Flying Rabbit ugyanis „nem a vajdasági magyarság érdekeit szolgálja” – tudtuk meg akkor megbízható forrásokból. Egy népi zenekar jutott tovább; ami magában még nem baj, csak nem értettük, mi köze van a népzenének a rockhoz? Most sem értjük.) ’93 nyarán a II. Ada Festen (akkor még Back to the Future) játszottunk. Itt már Nandi helyett Sára Zoli dobolt. Nagyon jól sikerült. (Azt hiszem, ezen a bulin alapoztuk meg hagyományosan jó viszonyunkat az adai közönséggel.) Ez után egy rövid szünet következett, majd ’94 elején új tagokkal: Janovics Károly bőgőssel, Pongó Róbert dobossal és Pongó Lajos producerrel erősödve komolyan nekiláttunk a munkának. Ekkorra ért meg bennünk az a gondolat, hogy alkalmi bulizenekarból  egy komolyabbat is létre tudunk hozni. (Gólya)bulikat szerveztünk (ekkor már a telepi Petőfiben, mert a Művészklub túl szűknek bizonyult), felvételeket készítettünk, tévében, rádióban szerepeltünk. Megpróbáltuk megmozgatni a közvéleményt. Megpróbáltunk itt, Vajdaságban egy könnyűzenei színpadot teremteni. Nem sikerült, mert „ez sem a vajdasági magyarság érdekeit szolgálta.” A bulik azonban egyre tömegesebbek voltak. Az ifjúság támogatott bennünket. Az újvidéki bulikon néha 800-1000 fiatal is megfordult. Vendégszereplésre hívtan bennünket Adára, Becsére, Bácsföldvárra, Moravicára, Zentára, Szabadkára, Szenttamásra…Rajongótáborunk  is volt, akik követtek bennünket. (Emlékszem, bárhol játszottunk az első sorokban mindig ugyanazokat az ismerős arcokat láttam.) Karesznek köszönhetően, aki a menedzseri teendőket is hősiesen vállalta, valamint a Családi Kör magazin jóvoltából ’95 elején, Ébredj címmel megjelent stúdiófelvételeinket csokorba gyűjtő kazettánk. Ekkor éltük át itt, Vajdaságban (kicsiben) azt, amit a nagyok világviszonylatban. Volt, amikor felemelően hatott, de leginkább már-már szinte elviselhetetlen nyomásként nehezedett ránk a népszerűség. Vajdaság kis terület, itt nem tudtunk megszökni az emberek elöl, irigyeink rosszmájú megjegyzéseitől (sajnos úgy nézki, mi magyarok nem tudunk egymás sikerinek örülni). Még ez év második felében bizonyos nézeteltérések miatt Karesz kilépett a zenekarból. Helyére Magyarics István került, majd a B.B. Kingnek becézett Tamási Miki-Micike is kivált. Tulajdonképpen ekkor lett vége annak a Flying Rabbitnek, amely a legszélesebb tömegeket mozgatta. Azzal a döntéssel, hogy ezentúl a szakma elismerése lesz a célunk, elfordultunk a szélesebb közönségtől. A bulizókat nem érdekelte sem a Weather Report, sem Billy Cobham, Chick Corea.  Ők továbbra is a Petróleumlámpát akarták hallani. Fejlődni azonban csak így tudtunk. Abból a zenekarból , amely szinte csak akkor tartott próbákat, mikor egy-egy új dalt kellett begyakorolni, egyszerre keményen gyakorló band lett. Pongó Lajos szigorú felügyelete alatt, szinte gépies pontossággal játszottuk a dalokat. Sajnos ezzel egy másfajta nyomás nehezedett ránk. A lezser zenészekből görcsössé váltunk, és csak arra figyeltünk, ki mikor téveszti el. Ez így nem tarthatott sokáig: a társaság szétszéledt. Buga, Robi és Pityu azzal érvelve, hogy csak zenével szeretnének foglalkozni és több haknira van szükségük, megalakították a Colibri Bandet. Rafi és én akartuk is, meg nemis folytatni a zenélést. Mégis Eper Zsolt dobossal, Vojnics Zsolt bőgőssel (akit Pogány Zoltán váltott fel) és Fekete Zoltán szaxofonossal néhány buli és a Rock Canto erejéig újjáélesztettük a bandát. 

A Flying Rabbit névnek ma már másodlagos szerepe van. Ma már az a cél, hogy minél több tehetséges zenésszel, fiatallal dolgozzunk, és ha tudunk, segítsünk nekik, vagy akár tanuljunk tőlük. Így  Erős Ervin több újabbkeletű  felvételünkön is közreműködött, segített Varga Szitár Zsuzsanna, Szekeres Zsuzsanna, Liptai Róbert, és a temerini Haverok néhány tagja is… és bár a „nyuszis” sztorira pontott  tettünk, a zene él tovább, és lesznek még új dalok is.

 

 

PAT METHENY BUDAPESTEN
avagy zenei megvilágosodásom története


Az emberek többségének vannak vágyai: nagy vágyak, kicsik, elérhetőek, elérhetetlenek... A keleti bölcsek szerint az ember akkor válik igazán szabaddá, ha már nincsenek vágyai; ugyanis emberi természetünkből fakadóan, ha valamely vágyódásunkat kielégítjük, nem sokáig tölt el örömmel bennünket, máris újabbak lépnek a helyébe. Bárhogy is van, nekem a minap egy régi vágyam teljesült, s ez végtelen örömmel tölt el. Kedvenc gitárosom ismét ellátogatott Budapestre és végre én is ott lehettem a koncertjén.

Pat Metheny-t jómagam is, mint sokan mások, David Bowie "révén" ismertem meg a This Is Not America című dalnak köszönhetően. Akkor kezdtem el kutatni eme zseniális zenész műveit. A Jugoton (ma már Croatia records) zeneműkiadó újvidéki Duna utcai boltjában találtam rá a Still Life Talking című albumra, amely egy csapásra rabul ejtett: a fülbemászó kortalan jazz, pop-rock és klasszikus zene egyvelege; a ritmusok gazdagsága számomra valami teljesen újat jelentett. Úgy éreztem, mintha egy kapu tárult volna ki előttem, mely egy
számomra addig rejtett csodálatos zenei világba nyújtott belépést. A titkok birodalma keblére ölelt, megtörtént a beavatás.  
 
Amióta megtudtam, hogy a Pat Metheny Group Budapestre látogat, mint egy kisgyerek számoltam, mennyit alszom még, lázban égve vártam a pillanatot, amig végre eljött az a Péntek, a Nagy Nap. Már útközben is látszott: sokan kíváncsiak a koncertre. Autók és gyalogosok sora kigyózott a szigetre vezető leágazásokon. A Margitszigeti Szabadtéri Színpad bejárata előtt is nagy tömeg várakozott, benn még a lelátó melletti lépcsők is dugig megteltek. A hatodik sorban kaptam helyet. A bálványom szinte egy karnyújtásnyira volt tőlem, amikor kijött a színpadra. Ismertetőjele, a szokásos csíkos póló most sem maradt el. A közönség felállt és éljenezve fogadta úgy, hogy még egy hangot sem pendített meg hangszerén. Ekkor döbbentem rá, nem vagyok az egyetlen beavatott. Sokan vagyunk itt, akik repesve vártuk gurunk eljövetelét. Ő szerényen megköszönte és játszani kezdett akusztikus gitárjainak egyikén. Fülemben felcsendült a szférák zenéje
ilyet csak akkor hall az ember, amikor kilép testéből, amikor megszabadul az anyagi világ kötelékeitől és úgy éreztem, mintha mély transzállapot kerítene hatalmába. Egyre mélyebbre merültem eme kellemes bizsergést okozó állapotba. A következő számban Antonio Sanchez, dobos csatlakozott hozzá, majd Lyle Mays, a zseniális billentyűhangszeres és Steve Rodby bőgős – utóbbiak mindketten már a kezdetektől oszlopos tagjai a bandának. Az összhangzás tökéletes volt. Kitöltött, bennem szólt a zene. Ezt csak tetőzte a két újabb tag belépése: Richard Bona, a kameruni zseni, multihangszeres és Cuong Vu trombitás. A hangok mélyen beleívódtak asztráltestembe. Ekkor már nem létezett semmi más, csak a zene. A számok egymást követték, óriási mennyei násszá olvadván legmélyebb énemben. Röpke három órára, amennyit tartott a koncert, megtapasztaltam az időtlenség, a végtelenség misztériumát; megéltem az örökkévalóságot, a nirvánát.
Metheny-ék egy ráadásra még visszajöttek, majd a színpad kiürült, elcsendesedett. Mintha egy gyönyörű álomból ébredtem volna. A pillanatnyi örökkévalóság után ismételten érzékeltem anyagi világunk legfőbb jellemzőjét, a mulandóságot, mégis elégedetten távoztam. Zenei megvilágosodásom helyszíne volt ez. Azóta örökre bennem vibrál a nirvána emléke.  

    

                                                                                                                    

A VILÁG MÁSODIK LEGJOBB GITÁROSA Mike Stern koncert a Millenáris Teátrumban
 
Napjaink egyik legnagyobb jazz-zenésze, a félelmetes technikával rendelkező gitáros, Mike Stern október 17-én Budapesten koncertezett, és ismételten bebizonyította, hogy nem véletlenül tartják jazz berkekben
Pat Metheny mellett az egyik legeredetibb és legjobb gitárművésznek.
 
Mike Stern 1953-ban született az USA-ban. Bálványai: B.B. King, Eric Clapton, valamint Jimi Hendrix hatására már tizenkét éves korában elkezdett gitározni. Igazán komolyan, azonban, 1971-től vette hangszerét, miután bekerült a világhírű Berklee College of Music-ra, ahol olyan társai voltak, mint Pat Metheny és Mick Goodrick. Itt az érdeklődése a rock és a blues helyett egyre inkább a jazz felé irányult. Tanulmányai befejeztével Metheny ajánlására a Blood Sweat and Tears együttes tagjává válik, ahol két évet tölt és életre szóló barátságot köt Don Alias ütőssel és a megboldogult Jaco Pastoriusszal. 1979-ben csatlakozik Billy Cobham bandájához, felváltva John Scofield-et. Két évre rá végül Miles Davis hívja meg zenekarába, és világhírűvé teszi a tehetséges gitárost. Ezután már bárkivel játszik, bármit tesz, a produktum arannyá változik. A Steaps Ahead szupercsapatban és a Brecker Brothers-ben való részvétel csak fokozzák népszerűségét. Sokat dolgozik, de ideje jut saját projektumaira is. Így első szólólemeze 1986-ban lát napvilágot Upside Downside címmel, amely már egy kiforrott alkotót és zenészt mutat be. Ezen a lemezen, hírnevének köszönve, olyan társak segítkeznek neki, mint David Sanborn és Jaco Pastorius. Következő albumaival is követi a megadott irányt, s a siker nem marad el: a 1993- ban megjelent Standards (and Other Songs) című albummal a Gutar Player magazin olvasói körében kivívja magának az év jazzgitárosa titulust, majd az Is what It Is (1994) valamint Between The Lines (1996) lemezekért Grammy díjat kap. Ezután is folyamatosan készíti szólólemezeit és koncertezik töretlen hévvel... 
 
A csütörtök esti budapesti koncert kissé problémásan indult, ugyanis az egyik gitárerősítő (Stern mindig két erősítőn játszik, tudniillik a sztereo hatás
a chorus és delay effektek mellett fontos összetevője jellegzetes gitárhangjának) csütörtököt mondott és azt bütykölték a technikusok. Stern személyesen fordult a közönséghez elnézést kérni, ami még szimpatikusabbá és emberközelibbé tette az egyébként is rokonszenves gitárost. Szerencsénkre a hibát elhárították és indulhatott a buli. 
   
Nem kizárt, hogy a dugig megtelt Millenáris Teátrum kitűnő akusztikája is közrejátszott, de a hangzás egyszerűen tökéletes volt. Persze mit sem ér az akusztika, ha valaki nem tud játszani, ezek a fiúk azonban nagyon tudnak... Annak ellenére, hogy csak négy zenész volt a színpadon, véletlenül sem volt üres vagy hiányos a sound. A kvartett, Mike Stern - gitár, Bob Franceschini - tenor szaxofon, Chris Minh Doky - basszusgitár és upright bass (rezonátordoboz nélküli elektromos bőgő) valamint Lionel Cordew - dobok, tökéletesen működött. Az összjáték félelmetesen pontos volt, amit az unisonok alkalmával lehetett igazán "lemérni". Stern hozta a formáját. Hard-bop improvizációit itt-ott megspékelte a már tőle oly megszokott bluesos, rockos elemekkel
gyökerei hangzásvilágával: egy-egy szólójánál visszaköszönt Hendrix és B.B. King, sőt még Claptont is megkockáztatom. Mindez természetesen jellegzetes Stern hangzásban. A gitárhős többször is hangoztatta az interjú alkalmával, hogy inkább fúvós zenésztársai lemezeit hallgatja, mivel az új teret nyit gitárjátékához. Ez a tendencia érződött a témákban és az improvizációkban egyaránt. Sőt, némely részletnél az ember már-már elcsodálkozik, ilyet egyáltalán hogyan lehet gitáron eljátszani. Ami az előadott szerzeményeket illeti, többségüket a legutóbbi, Voices című albumáról válogatta, (amelyek még így is, Richard Bona aki jelenleg a Pat Metheny Group csapatát erősíti énekhangja nélkül is igazán nagyot szóltak), de a Play, a Give And Take és a Between The Lines című albumai is képviselve voltak legalább egy-egy zeneszámmal. 
A több mint két óra tömény, de cseppet sem unalmas vagy fárasztó hard-bop/jazzrock után, amit a két ráadás is bizonyított, Mike Stern-nek még arra is jutott ideje és energiája, hogy dedikálja a rajongók által hozott vagy a helyszínen megvásárolt CD-ket, ezzel nagy örömet szerezve e sorok írójának is még nagyobb tisztelet szerezvén magának. 

Szólólemezek: 

Neesh - 1985
Upside Downside - 1986 
Time in Place - 1988 
Jigsaw - 1989 
Odds or Evens - 1991 
Standards (and other songs) - 1992 
Is What It Is - 1994 
Between the Lines - 1996 
Give and Take - 1997 
Play - 1999 
Voices - 2001 
4 Generations Of Miles - 2002
These Times - 2004
Who Let The Cats Out - 2006

 

 

RÖGÖS ÚTON TÁNCOLVA
 
Chris Rea live, november 14., SAP csarnok, Budapest

 
 Chris Reával először 1993 őszén találkoztam az Aquincum szállóban. Történt az úgy, hogy 1993 őszén Chris Rea a Friderikusz Show vendége volt. Ennek kapcsán az akkor még rendszeresen megjelenő Reform magazin exkluzív interjút készíthetett a vendéggel, s eme feladattal Ürmös Attila haveromat bízták meg, aki pedig felkért, segítsek neki, hiszen tudta, hogy Chris Rea életét és műveit kívülről fújom. A nagy találkozás lehetőségét semmiképp sem akartam kihagyni, így habozás nélkül igent mondtam. A budai Aquincum szálló halljában várakoztatott bennünket valami menedzserféle, aki a lemezkiadó magyar részlegének alkalmazottja volt. Azt mondta, mindössze fél óra áll a rendelkezésünkre. Ezután egy kisebb terembe vezetett bennünket és leültetett. Nemsokára megjelent Chris Rea is. Nagyon figyelmes, közvetlen és kellemes embernek bizonyult. Semmilyen sztárallűrt, semmilyen nagyképűséget nem tapasztalhattunk nála. Lassan és értelmesen beszélt, hogy könnyen megértsük és minden kérdésre előzékenyen válaszolt. Alaposan kiveséztünk minden kérdést: a zenéjét, magánéletét, sőt még a délszláv háborút is. Kérésemre még az On The Beach akkordjait is leírta - már amennyit tudott belőle, mert amint bevallotta, ebben a számban a gitárjátékának kevés szerep jut. 
 A kis buzi menedzserféle pattogása ellenére (akit Rea egy kézmozdulattal leintett), mintegy óra hosszát beszélgettünk: jóleső érzéssel vettük tudomásul, hogy maga a sztár is annyira kedvelte társaságunkat, mint amennyire mi az övét; és nem utolsósorban büszkeséggel, hogy nem a megszokott közhelyeket, hanem igazán értelmes kérdéseket tettünk fel neki, amelyekre szívesen válaszolt. 
Igazán nagy élménynek bizonyult a beszélgetés és a mai napig tárcámban hordom az akkor rólunk készült diapozitívot... 
 Azóta sok minden történt, sok minden megváltozott. Chris Rea a 2000-es King Of The Beach album elkészültével majd két évig igen komoly betegséggel küszködött, cukorbeteg lett, műtéteken esett át, ...de végül felépült, sikerült neki ismét talpra állni. Új lemezt készített és újra koncertezik, méghozzá a régi hévvel, beleéléssel. Ezt a budapesti közönség is tanúsíthatja, ugyanis Chris Rea magyarországi és környékbeli rajongóinak, tisztelőinek álma - a 2000-ben beharangozott, majd a betegség miatt elnapolt koncert - november 14-én az SAP csarnokban végre beteljesült. Nem is kell mondanom, hogy a csarnok dugig megtelt... 
Nos, a slide-gitáros jelenlegi turnéjának apropója (a betegség miatti kényszerszünet mellett) a már említett új Dancing Down The Stony Road című album megjelenése. Eme lemeznek már nem csak az alaphangja bluesos, ez egy az egyben vérbeli blues album, amely szerzője életének talán legnehezebb időszakában fogant. Betegsége a szövegekre is mélyen rányomta bélyegét. Az Istennek adott hála, a magány, az emberi élet átértékelése, az élet végével bekövetkező nyugalom szólal meg egy-egy strófában ... és ami a legfontosabb: ezek a dalok eleve élő előadásra vannak kitalálva. 
Nem véletlen tehát, hogy Chris Rea jelenlegi koncertműsorát szinte teljes egészében az új lemezre alapozta. Ezt maga a zenekart felállása is sejttette: két gitár, basszus, dobok és harmonika (nekem a billentyűs nagyon hiányzott). A közel kétórás programban mindössze három régebbi keletű számot játszott (On The Beach, Josephine és a Road To Hell part 1&2), de ez nem okozott különösebb csalódást a közönségnek. Talán azért sem, mert az újjáhangszerelt régi számok egyébként sem szóltak olyan jól, mint az eredeti változatban, pláne harmonikával: az újabban reggae ritmusú On The Beach sokat veszített régi jazzes varázsából, különösképp mert harmóniailag is leegyszerűsítették. A Josephine-t is lassabban, vontatottabban játszották; a Road To Hell pedig egyszerű "sramliként" hatott, mintha egy amatőr hakni-banda játszotta volna - itt csak Rea hangja és gitárjátéka volt hiteles, ő most is a régi jó formáját hozta. Az volt a benyomásom, hogy a régi dalok elbaltázásáért a ritmusszekció hibáztatható. A dobos kilétét sajnos nem tudtam kideríteni, de biztos, hogy nem Martin Ditcham volt (talán épp itt a baj?). A fiatal srác játéka még nem igazán kiforrott. Azonban számomra a legkellemetlenebb meglepetést a basszusgitáros, Sylvan Marc okozta gyenge alakításával, ami azért is furcsa, mert a God's Great Banana Skin óta Reával játszik. Az új album dalain ez annyira nem is volt feltűnő, hiszen azok szinte egytől egyig 3-4 akkordos blues dalok, ahol igazán Chris Rea éneke és gitárszólói a meghatározóak. A régi számoknál azonban nagyon is kibújt a szög a zsákból, amikor többször "szétesett" a ritmus - mintha egyszerűen nem tudott volna közös nevezőre jutni a dob és a bőgő. Valahogy hiányzott a groove. őszintén szólva ilyen vérszegény basszusgitár-játékot már régen hallottam. Kellemes meglepetés volt viszont a másik gitáros, Chris többéves zenésztársa és barátja Robert Ahwai játéka; aki ügyesen "festett", ha kellett, ritmusozott, ha kellett, bendzsózott, igényes szólói, pedig néhol már-már jazzbe csaptak át. 
A koncert külön érdekessége volt, hogy Rea az egyik nótát egy - meglepően jól hangzó - olajos kannából készült gitáron játszotta el. Elmondása szerint egy szegény afrikai srác készítette, aki azóta már milliomos, mert hangszere divatos lett és most mindenki ilyen gitárt akar. 
 Summa summarum a koncert önmagában nem volt rossz, sőt a hálás budapesti közönség haza sem akarta engedni Reát. Sajnos csak egy ráadást kapott, de a zenész fáradékonysága érthető is, hiszen nemrégen még súlyosan beteg volt. 
Bárhogy is történt, számomra megérte a koncert, hisz oly régóta vártam a pillanatra, hogy ismét láthassam és hallhassam Chris Reát élőben. Jellegzetes énekhangja és gitárjátéka minden egyéb hiányosságért bőven kárpótolt ... és úgy vettem észre, a közönség is ezen a véleményen volt.
 

 

 

Megkezdődött a nyomozás a „hűtőkocsi-ügyben”

A szerb ügyészség hivatalosan is bejelentette, hogy új vizsgálati nyomozást indított annak a tetemeket szállító hűtőkocsinak az ügyében, melyet 1999 áprilisában találtak a Dunában Kladovo közelében. Az esetre nemrég derült fény, amikor egy búvár elmesélte, hogy 1999-ben részt vett abban az akcióban, amely során egy 50 (a jelekből ítélve albán nemzetiségű), főleg nő, gyermek és idős személy, holttestét tartalmazó hűtökocsit húztak ki a Dunából. A teherautó motorjának és alvázának száma nem egyezett, nem volt rendszámtáblája sem, azonban ajtaját egy dél-szerbiai kereskedelmi vállalat felirata díszítette. A nyomozást akkor a körzeti közvádló „a felső hatalom” utasítására leállítatta és az ügyet államtitoknak minősítette. A tetemeket másik kocsiba rakták át, a hűtőkocsit pedig robbanóanyaggal megsemmisítették.
A szerb ügyészséggel párhuzamosan a Hágai Nemzetközi Törvényszék is vizsgálja az ügyet. Nyomozói minden olyan hűtőkocsi után kutatnak, melyek a koszovói összetűzések kitörését követően tűntek el.
Az ügy kapcsán személycserékre került sor a szerb rendőrségben. A Közbiztonsági Hivatal volt vezetőjét nyugalmazták, a szerb rendőrség Igazgatói Hivatalának vezetőjét pedig áthelyezték a rendőrakadémiára.


 

Creative Commons License
This work is licenced under a Creative Commons Licence.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.